“Ahogy kel fel a Nap, melegíti arcomat s átvilágítja gőzölgő teám füstjét, úgy ébred a természet vele együtt. Beszívva a friss északi reggel illatát, kiültem a reggeli utáni teát meginni, valamint átélni a hely, a természet légkörét, az északi Nap melegítő sugarait. 

Napsütötte hegyoldal, mely kezdi levetni sárgás színeit, kék égbolton elvonuló felhőrétegek, madarak szolíd dala, és ez a friss zamat köszön vissza. Míly csendes, megnyugtató pillanatok ezek, s csak lenni benne, átadva lelkemnek ezeket az oly sokat érő átéléseket. 

Gyönge hideg szellő simogatja arcom, de nem fázok, a Nap melege erősen árad az éterben. Kortyolgatva a zöldteát, egy kismadár száll az előttem lévő narancssárga fa lombkoronájára, melyet átvilágít a Nap, sugárzik a fény belőle. Kismadarak dalolnak, társalognak. Ha jól látom, egy zöldike is köztük van. 

Az északi ősz egy csoda. 

Vándorolni, barangolni a sárga, narancssárga kontúrok között, melyeket a mesebeli göröngyös törzsű fák alkotnak, azok az elbűvölő manó ösvények, a kis patak, mely megnyugtatóan csordogál a hegyoldalból lefelé a tóba, a titokzatos mocsarak, a ködben úszó monumentális Saana, valamint a fenséges hegyek, öblök a messzeségben, melyek a hegyoldalból üdvözölnek – látványuk, létük s hogy benne lehetek, szavakkal megfoghatatlan. Viszont érezni, átélni s feltöltődni általuk oly intenzív tapasztalat! Mikor érzi az ember odabent, hogy énekel a lelke a szépségtől, a természet adta tisztulástól, a természet szeretetétől. 

Köszönöm.“

Részlet egyik feljegyzésemből Reggel 10.20 óra körül Haltinmaa mökki teraszán 2021 szeptember 26-án.